Migráció, agresszió, bűnözés

2016.01.07 21:39

Az oldal alapelve, hogy a migráció, az agresszió és a terrorizmus kapcsolatát nem érinti, mivel ezek eltérő jelenségek. Egyértelmű és szoros oksági összefüggés a pszichológia szempontjából nem állapítható meg közöttük. Mégis, az elmúlt időszak eseményeit követően (a Németországban és máshol megjelenő tömeges, elsősorban nők ellen elkövetett szeméremsértés és erőszak) sok kérdést kaptam, amelyekre az alábbiakban válaszolok.

Jelen helyzetben kulcsprobléma az áldozat és az agresszor szerepének kérdése, amit összemosni helytelen. Hogy lehet, hogy a sokáig áldozatként bemutatott menekültek hirtelen az elkövetők csoportjába kerültek? Hogyan lehetséges hogy az egyik hír saját hazájukban éhező gyermekekről és lassú halálra ítélt szírekről szól, a másik pedig Európában tomboló hordaként jellemzi őket? A pszichológiai jelenségek ennél bonyolultabbak: ismeretes, hogy az áldozatok egy része (például gyermekkori bántalmazás esetében) az élete későbbi szakaszában maga is bántalmazni fog másokat. Ez viszont közel sem jelenti, hogy minden áldozat agresszorrá válik, sőt, ahhoz, hogy valaki mást bántalmazzon, nem kell, hogy maga is áldozat legyen. Ezt az állítást nem lehet eléggé hangsúlyozni. Számos egyéb tényezőnek is jelen kell lennie, hogy a romboló cselekedet kitörjön: nem, életkor, korai pszichológiai fejlődés, személyiség, drogok és alkohol használata, kirekesztés, frusztrációt, csalódást és kilátástalanságot magukkal hozó élethelyzetek, destruktív irányba elragadó csoporthatások. A felsoroltak nehezen megfogható, bonyolult, hálózatos rendszere jelenti a fő kérdést a menekültek esetében is. 

Mi határozza meg, hogy a hasonló helyzetből érkező emberek közül ki leli meg helyét új otthonában, ki válik depresszióssá, visszahúzódóvá és szorongóvá, kiből lesz áldozat, ki lesz öngyilkos, ki követ el indulatból agresszív cselekedetet és ki válik bűnelkövetővé? 

Karl Menninger (1893-1990), a 20. század amerikai pszichiátriájának egyik kiemelkedő képviselője szerint az önkárosítás (önmagunk áldozatává válása) és az agresszió között rendkívül erős kapcsolat van: olyan mély és sötét érzelmi állapotok, amelyek a halálvágyban végződnek, alapvetőleg egy másik személy iránt érzett, elfojtott, pusztító indulatból származnak. A halálvágyat megelőzi a gyilkosság vágya. Menninger rendkívül provokatívan összeköti az agresszort és az áldozatot, a pszichoanalitikus hagyománynak megfelelően rokon jelenségként kezelve a pusztítást, a birtoklást, a durva szerzési vágyat és a szexualitást is. Ezt azonban a mai pszichológusok nagy része nem fogadja el. 

Az 1980-as évek kutatásai szerint a poszttraumás tünetekben szenvedő vietnámi veteránok több mint harmada követett el agresszív cselekedetet az élettársa, vagy a felesége ellen. Igen gyakori volt az önkárosító, öngyilkos magatartás is. A 2001 utáni iraki háború veteránjai körében kisebb mértékben, de szintén kimutatható volt a destruktív viselkedés fokozott kockázata. Nagyon fontos, hogy az agressziót a poszttraumás tüneteknél sokkal erősebben befolyásolták az alapvető demográfiai mutatók (fiatal férfiak), valamint a drog- és alkoholhasználat.

Indokolhatják-e tehát a poszttraumás tünetek a menekültek körében jelentkező agressziót? Önmagukban semmiképpen sem. Következtetésként azonban elmondhatjuk, hogy azok a fiatal férfiak, akik korábban romboló, agresszív és antiszociális cselekedeteknek voltak kitéve, ilyeneket rendszeresen láttak maguk körül, azokkal azonosultak, nagyobb valószínűséggel követnek el hasonlókat. Az életkoron, a nemen és a traumatikus múlton kívül kiemelkedő jelentőségű az illető alapszemélyisége, a drog- és alkoholhasználat, valamint a deviancia irányába elvivő csoporthatás. Mindez étvényes a menekültekre és a nem menekültekre egyaránt. A felelősséget mindenkinek egyénként kell vállalnia tetteiért.  

Irodalom

http://www.ptsd.va.gov/professional/co-occurring/research_on_ptsd_and_violence.asp